Én és a világ – Földelve

Az én és a világ sorozat valahol mindig az adott pillanat világba vetettség érzését fogalmazza újra és újra. Számomra a festés egy folyamat. A pillanatrajzokból indultam, ahol egyszerűen csak leskicceltem az adott pillanatok abszurditását. Ma már keveset, vagy legalábbis ritkán rajzolok. A pillanatrajzok mögött valójában a teremtés, a kreálás, az alkotás elutasítása volt az egyik legfontosabb mozzanat számomra. Nem voltam hajlandó teremteni. Csak és kizárólag a valóságban megtörtént, megélt helyzetek mimézise, megfeleltetése volt szempontom. A pillanatok abszurditásának kiragadásával, a szemlélő, a pillanatokra vadászó, a jelenben a háttérben jegyzetelő krónikás szereppel tudtam azonosulni, elutasítva az új alkotások teremtésével járó, számomra, akkor, végtelenül ijesztő felelősséget.

Az én és a világ sorozat egy hosszú párbeszédem Szabó Lőrinccel.

A sorozat darabjaiban próbálom a legelemibb érzetig egyszerűsíteni a sokszor az átláthatóság ígéretével sem kecsegtető életszakaszokban megélteket.

Ez a munkám az egyneműség érzetét kelti fel, az elmúlt pár gyászfolyamatainak a végét is jelzi számomra.

40×30 cm, vegyestechnika, feszített vászon, 2023.

Megjegyzés

Frissíteni kellene ezt az oldalt, és egyszerűsíteni, de nem megy. Nem technikai okai vannak. Amikor elkészült az oldal, az egyik poszt alá apukám kommentelt. És azóta apu elment. És nem tudom rávenni magam, hogy lementsem az oldalt és valami winchesteren tároljam és ne tudjak bármikor ránézni apu kommentjére.

Wabi-sabi, a tökéletlenség szépsége – a KOMOREBI Csoport bemutatkozó kiállítása

Talán merhetjük sikeresnek mondani a törékenység és tökéletlenség, a szépség és az elmúlás témái köré szervezett kiállításunkat, akármilyen relatív fogalom is a siker.

A megnyitó beszédet Sári László, keletkutató és műfordító tartotta, melyben kiemelte mindhárom művész értékei közül a mondanivaló időtlenségét, és méltatta az alkotók bátorságát, hogy megválaszolhatatlan kérdésekre keresik mégis a maguk válaszait.

B. Horváth Brigitta, Tobak Gábor és jómagam alakultunk művészeti csoporttá, mert mindhármunkban van egy mély és közös szemléleti alap, amit a wabi-sabi művészetfelfogása fejez ki a legjobban, hogy mindhárman a tökéletlenség tökéletessége körül pockoskodunk.

Fogadjátok szeretettel a megnyitó beszédet.

Szólásszabadság-szobor

egy meg nem valósult terv

A 2006-os tüntetések után azt éreztem, hogy nem jó irányba haladnak itthon a dolgok. Szomorúságot éreztem, hogy az emberek nem tudják megbeszélni, kibeszélni a véleményeiket és szerettem volna a magam eszközeivel tenni azért, hogy fejlődhessen a vitakultúra.

Erre a legjobb eszköznek a Szólásszabadság-szobor felállítása tűnt, ami lehetőséget tudott volna biztosítani arra, hogy más nézeteket képviselő emberek személyesen vitathassák meg a véleményeiket, illetve tiszteletteli emlékköve lehetett volna azoknak, akik akár az életüket áldozták a szólás szabadságáért a történelem során.

Sajnos az akkori városvezetés miatt ez a projekt nem valósulhatott meg.

A szobor fontos állomása a művészi pályámnak, mégis sokszor kifelejtem az önéletrajzomból, annyira elszomorító tapasztalatokra tettem szert általa, melyekről nem fogok nyilvánosság előtt beszélni.

Mindenesetre ma mégis arra jutottam, hogy legalább jelzésként szerepelnie kell ezen az oldalon, hisz egy név nélkül megjelent cikk felhívta a Mandíner olvasóinak a figyelmét arra, hogy kormánykritikus hangom van. Jelezném számukra, hogy valóban, és régebb óta, mint gondolnák. Illetve szeretném megjegyezni, hogy Fekete Angelika és nem Angéla a nevem.

Van nekem a családban egy fiatal fiú, aki például arról híres, hogy csillagszeme van. Még szinte gyerek volt, amikor eljött az első saját kiállításomra és csak annyit tudott mondani utána, hogy de ezek mind annyira szomorú rajzok, hiába volt vicces vagy talán vicceskedő az egész anyag. Azóta nagyon sokszor gondolok rá és arra, hogy a rajzaimmal nem szeretném szomorúvá tenni az embereket, és nagyon hálás vagyok ezért a meglátásért neki.

Ő nagyon szeret mindent itthagyni és világgá menni, és 2019-ben Marokkóban járt. És csodaszép pigment porokat hozott nekem ajándékba. Soha nem dolgoztam nyers pigmenttel, és nagyon izgulok minden alkalommal, amikor a kezembe veszem a kicsike gumidugós üvegcséket. Általában ecoline tintákba szoktam keverni, és erős kihívás megvárni, amíg megszárad teljesen a festék. Utána vagy le szoktam szedni, mint ennél a képnél a száradás után feleslegesnek bizonyuló finom port ecsettel, vagy sokkal több lakkal fújom le és bízom benne, hogy soha nem fog lemállni a szín a lapról. Lakkozás után várni kell újra, hogy száradjon. Ezután írom fel először fekete akril filccel kétszer a betűket, ha ez is megszáradt, jöhet a tükörhatású akril filc, szintén kétszer, minden rétegnél megvárva a száradást.

Szóval szinte végtelen türelemjáték egy ilyen kép elkészítése, de szerencsére mára már tudom, hogy sok rajzon élvezem a munkát, így amíg szárad az egyik, haladok a másikkal. Viszont, hogy így tudjak dolgozni, sok élménynek kell begyűlnie, hogy legyen mit írni vagy rajzolni.

Igyekszem mihamarabb ezt a rajzot is megmutatni keretben is, hiszen ez az egész képeslap kollekció arról is szól, hogy elérhetővé tehessek olyan szép tárgyakat, amik utána egy életen át tudják kísérni az embert, és persze megadják azt az örömöt is, amit egy képeslap érkezése okoz, a tapasztalataim szerint, mindig, mindenkinek.

Hááát…

Analóg Angelika: Hááát…

Képeslapok/fekete

akvarell, 10×15 cm, 200 gr akvarellpapír

Néha nem szeretek beszélni, mert nem mindig tudok mit mondani. Ezért ebbe a szériába sok olyan klisét rajzoltam meg, amik ilyenkor úgy működnek, hogy meg is értsenek és ne is kelljen részletesen belemenni a témába.

És persze bármikor vicces, ha előhúzok egy képeslapot válasz helyett és azt mutatom fel….

Csak emberek vagyunk – arany-türkiz

We are just humans.

Vannak olyan emberek, akik nagyon szigorúak önmagukkal, és nem tudják megbocsájtani, ha hibáznak, hiszen nekik tökéletesnek kell lenniük, ahhoz, hogy el tudják fogadni magukat, és szerintem ők másokat is inkább tökéletesnek akarnak hinni, hogy el tudják fogadni őket, de talán olyanok is vannak, akik szerint másnak szabad hibázni…

Ez a kép egy sorozat része, egy este nagyon sok képeslapot készítettem, mert nagyon fontosnak érzem, hogy jó sok embernek a hétköznapjait enyhítse ez az roppant egyszerű mondat.